Élet Koreában 7. | Egy kicsit másképp!

Sziasztok! Nagyon-nagyon rég jelentkeztem ehhez hasonló bejegyzéssel, így talán épp ideje volt. Nem lesz ugyan hosszú, de egy kicsit talán rávesz arra Titeket, hogy elgondolkozzatok a témán.

Először is, el kell mesélnem valamit - nyugalom, a témával kapcsolatos. Csütörtökön tartottam két órát, hm, inkább előadást az öcsém gimnáziumában az ázsiai kultúráról. Számomra ez egy csodás lehetőség volt, és szinte el sem hittem, hogy ilyesmi megtörténhetett velem. Az öcsém a dök elnöke, és engem is felkért sok más előadó mellett, ami egyszerűen csodálatos dolog. Hiszen ha belegondoltok, nem vagyok se tanár, se olyan személy aki papírral is igazolni tudja, hogy "naezaztánértisahhozamirőlbeszél". Ennek fényében nem is értem, hogy a tanári kar miért engedett be, de... megtették és ez a lényeg. 

Nos, annyit elmondhatok, hogy nem igazán készültem. Tudtam, hogy a foci mellett az én előadásaimra jelentkeztek a legtöbben, ám számoltam a ténnyel, hogy egy középiskoláról van szó = jó ha a diákok fele beesik egy olyan napon, amikor nincs rendes tanítás. Így inkább valami interaktív dologra gondoltam, mert valljuk be őszintén, ha odaálltam volna egy ppt-vel, és nekiálltam volna képeket vetíteni pagodákról és a Kínai Nagy Falról, a társaság nagy része előkapta volna a telefonját s máris azzal lett volna elfoglalva. Ennek pedig nem láttam sok értelmét. 

Tehát, megérkeztem - és kiderült, hogy két órával korábban, ugyanis valami kavarodás történt -, így pluszban beültem valami harctéri elsősegély előadásra - ahol a tanárok azt hitték, hogy én is diák vagyok. Tudni illik, nagyon ritka, ha valaki 16-nál idősebbnek néz, ami remek -, amin nagyokat kacarásztam. Ezek után ismét kavarodás volt a teremmel ahová beosztottak (*sóhaj*), de azt végül megoldottuk. 

Nos, az első előadásom 11-kor kezdődött, és mikor odaálltam 34 gyerek és 1 felügyelő tanár elé, enyhén beparáztam. Természetesen izgultam, hisz itthon ez volt az első "óra" amit tartottam, ráadásul hirtelen arcon csapott a tény, hogy az "ázsiai kultúra" egy kicsit tág fogalom ahhoz, hogy én 45 percben elő tudjam adni. Így hát, a másodperc törtrésze alatt meggondoltam magam, s előálltam azzal, amivel amúgy is foglalkozok, a sztereotípiákkal és a rasszizmussal - szakdogám is erről szól...majd egyszer, ha kész lesz.

Igyekeztem bevonni a résztvevőket, akik között akadt is egy-kettő, aki az első perctől fogva képes volt hallatni a hangját, míg a többiek csak félidő után kapcsolódtak be, mikor már rájöttek, hogy alig vagyok idősebb náluk, és el is lehet poénkodni velem.

Sajnos az első óra nem úgy sikerült ahogy én szerettem volna, izgultam, idegen volt a helyzet, kavarogtak a gondolataim, egyszerre szerettem volna elmondani mindent - de a tanárnő szerint remek volt, odajött és beszélgetett velem, nagyon kedvesen viselkedett, sőt, kifejezetten érdeklődő volt. Úgy tűnt, hogy a diákok is élvezték az órát, igyekeztem ugyanis megnevettetni őket a lehető legtöbbször, hogy úgy érezhessék, nem volt felesleges bejönniük egy ilyen napon. Hisz mind tudjuk, hogy ez mennyire iszonyatosan idegesítő tud lenni. Én is voltam gimis, nem kell bemutatni a dolgot. 

Na de, eljött a második óra, délben. A diákok megérkeztek, és talán még többen is voltak mint az előzőn. Ó, gyerekek! Ez annyira, de annyira jó volt, hogy el sem tudom mondani! Azzal tisztában vagytok, hogy tudok beszélni (élőben sokkal, sokkal többet), így talán el tudjátok képzelni, hogy miképp zajlott a dolog. Ott álltam, és végre tényleg elememben voltam, mutogattam, rajzoltam a táblára, bevontam szinte mindenkit, két percenként hangosan nevettünk, még a tanárok is (itt kettő ült be). Hát csodás volt, egy olyan élmény, amit bármikor megismételnék, szinte észre sem vettem, hogy telt az idő!

Ó, elárulom mivel kezdtem az órát. Megkérdeztem tőlük, hogy mi jut eszükbe, ha azt mondom: egy ázsiai ember. Bátorítottam őket, hogy bármit, legyen az sértő vagy sem, mindent mondjanak el. Így is tettek! Persze az elején még csak annyit, hogy "alacsonyak, sárgák stb", de végül hátul meghallottam, hogy valaki azt mondja, "kicsit a...", erre felnevettem, majd megjegyeztem: "annyival ezért nem vagyok idősebb, pontosan tudom mire gondolsz", aztán ők is nevettek, és innentől minden szuperül ment! Az óra első felében beszélgettünk arról, hogy ki mit gondolunk róluk, és meglepetésként bemutattam azt, hogy ők mit gondolnak rólunk. Hogy rámutassak, mennyire kevés sztereotípia igaz a valóságban. 

Az óra visszamaradó részében a külföldi utazásaim főképp sokkoló/érdekes/vicces részeit meséltem el - inkább volt ez előadás -, szakadtak a nevetéstől, igen nagy sikert arattam. Áh, nagyon boldog voltam, el sem tudom mondani! Sokat kérdeztek, csendesen ültek, senki se vette elő a telefonját (!), figyeltek és éreztem, hogy élvezték az egészet! mikor kifelé mentek, mind hangosan köszöntek, hogy "sziaaaa", stb. Még mindig iszonyatosan boldog vagyok, de tényleg! Uh, bár többet csinálhatnék ilyet! Ha a sulitokban van hasonló, hívjatok meg pls. :D 

Őszintén szólva, megfordult a fejemben, hogy ugye gimisek lesznek, jönnek a bunkó megszólalások - amik nem zavarnak különösebben, könnyedén leszerelem őket, higgyétek el, ha Koreában megtettem, itt is simán -, de nem! Éreztem, hogy valamiféle kapcsolat jött létre köztünk, és kölcsönösen élveztük a dolgot. Oké, nem élem bele magam túlságosan, nekik ez kötelező volt (bár választhattak az órák közül), nekem pedig megtiszteltetés. Nyilván ez nem egyenértékű azzal, ha mit tudom én... a tanáruk lennék. (Imádnék tanár lenni, csak hát nincs szükség ebben az országban a tudásomra. Sajnos emiatt kell azt tervezgetnem jelenleg is, hogy diploma után elhagyom hazánkat. Még annak ellenére is, hogy emiatt felettébb szomorú vagyok, és maradni akarok. De hát, nincs igény rám.)  Egyébként... az öcsém felhívott másnap, és lelkesen mesélte, hogy a társai odamentek, és azt mondták neki, hogy az összes előadó közül én voltam a legjobb, és remélik meghív még, mert ők tuti el fognak menni az előadásomra! Sőt, a tanárok is megköszönték neki, hogy engem hívott, és azt mondták, hogy az összes előadó közül kiamagaslóan én voltam a legjobb. Ez tudjátok mennyit jelent nekem? Istenem, nagyon sokat! Olyan sok rossz tanárral volt dolgom, akik szó szerint kínoztak és megaláztak... kezdve az alsós tanárommal, aki nem vette észre, hogy diszlexiával küzdök  - ami még a mai napig gondot okoz néha -, egészen a gimiig, ahol szintén nem vette észre senki, hogy keverem a számokat, és valami baj van a fejemmel, ha matekról van szó. Mivel évfolyamelső voltam ennek ellenére is - sok munkába került... -, csak annyit mondtak, hogy selejt vagyok. Hallottam ilyet, igen, a saját fülemmel. ...hogy megfogadtam, ha valaha tanár leszek - ami kétlem, hogy sikerülni fog, mert mint mondtam, nincs rám igény -, akkor nagyon jó tanár válik majd belőlem, aki tényleg szereti a diákjait. Egyébként imádom a gyerekeket... :D

Áh, nem is tudom miért ragozom tovább, belevágok a bejegyzésbe!

Mikor kinn voltam, nagyon sokat beszélgettem koreaiakkal, a legkülönbözőbb témákról. A kedvenceim a fiatalságot érintő problémák, a kapcsolatok és a rasszizmus voltak. Ennek fényében szeretném megosztani veletek a kutatásaim egy részét.

Ezt a bejegyzést két részre fogom bontani, ám ezúttal nem csak az én véleményem lesz a döntő, hanem a koreaiaké is. Először is kijelenteném, ezek nem fedik egész Korea minden egyes lakosának véleményét, pusztán az én kutatásom kérdéseire feleletet adó alanyok válaszaival szolgálhatok. Ezért nem óhajtok általánosítani, és kérlek Ti se tegyétek! Köszönöm.

Mit gondolnak a "fehér emberekről"? Avagy sztereotípiák.

1. "Amerikai vagy?"

A legtöbb koreai ember alapvetően azt feltételezi egy "fehér" nő vagy férfi láttán, hogy az adott személy amerikai. Ebben nincs semmi meglepő sem, hiszen az országban hosszabb távon maradó emberek nagy része valóban angol/amerikai - többnyire azért, mert a kormány (is) nagy hangsúlyt fektet az angol nyelv oktatására (ez csak a szerény véleményem, de nem a legjobb módszereket használják - de ez most lényegtelen).  Ha Koreába utaztok, ezt a kérdést sokszor megkaphatjátok. Lesz akit nem érdekel majd a válaszotok, és lesz akit viszont nagyon is! De ez így természetes. 

2. "Angol tanár vagy?"

Soha, egyetlen egyszer sem hallottam más kérdést ezen kívül. Automatikusan arra gondolnak, hogy ha "fehér" vagy, és Koreában tartózkodsz, akkor minden bizonnyal angolt tanítasz - és igen, a legtöbben ezt teszik, ahogy feljebb említettem is. 

3. "Hangos vagy."

A koreai emberek nagy része azt vallja, hogy azért nem örül különösebben a külföldieknek, mert nagyon hangosak. Őszintén szólva, ez az egyik legnagyobb tévedésük. Általában hogy is zajlik a dolog? Ácsorogsz, majd mondjuk megcsörren a telefonod. Felveszed és beszélni kezdesz. Ekkor látod, hogy többen csúnyán néznek, majd a melletted ülő halkan megjegyzi, hogy "de hangos". Aztán megcsörren eme ember telefonja is, amire válaszol is. Ő pedig háromszor olyan hangosan beszél mint te. A koreai emberek soookkal hangosabbak, mint pl. mi magyarok vagyunk. Ez számomra nagyon vicces volt, nem tudom ti hogy vagytok vele. ^^

4. "Mindenkit megcsókolsz?"

Ezt konkrétan nem is értettem. A sok amerikai film miatt, valahogy az a feltételezésük, hogy bárkivel futunk össze az utcán, azzal szinte már smárolni kezdünk. Ami valahol negatív dolog a szemükben, de másrészt vonzó is...

5. "A nők szemérmetlen ruhákban járnak." 

Ó, igen. Ezt szintén tapasztaltam. Sokszor kérdezték meg tőlem, hogy mégis miért megengedett nálunk, hogy kivágott felsőben járkáljanak a nők, s ez mégis hogy lehet normális. Ha a hangnemük nem tetszett, visszakérdeztem, hogy "Koreában mégis miért megengedett, hogy olyan rövid szoknyában és nadrágban járjanak a lányok, hogy majdhogynem a gyomortartalmukat lássam alulról." Imádtam. :D Na de, komolyra fordítva a szót, ha normálisan érdeklődtek, tehát sértő szándék nélkül, akkor természetesen én is ugyanígy reagáltam. Elmondtam, hogy nálunk sem teljesen elfogadott, hogy ha valaki köldökig érő kivágáson keresztül mutogatja kebleit, de ettől függetlenül bizonyos határokon belül senki sem hökken meg azon, hogy nem garbóban járunk nyáron. Ha a beszélgetőtársam értelmes ember volt, akkor ő maga is hasonlóképp állt a dologhoz. Többen elmondták, hogy ők maguk nem nézik jó szemmel azt, ahogy némely koreai lány öltözik. Pontosan úgy van, ahogy nálunk, csak az egyik deréktól felfelé, a másik deréktól lefelé. Az ilyen beszélgetéseken keresztül nagyon sokat lehet tanítani a másik félnek!

6. "A nők könnyűvérűek."

Hm, ez kb, az előző folytatása. Először egy nagyon jó barátommal kezdtünk el beszélgetni erről a dologról. Nagy nehezen hozakodott csak elő a kérdéssel, azt hitte, hogy mert lány vagyok, zavarba fogok jönni a kérdéstől - hát, nem jöttem. A filmek nagy része miatt, ahol ugye egy nap alatt mindenki szerelmes a másikba és máris az ágyban kötnek ki, sokan vélik azt, hogy a "fehér nők" igen könnyen kaphatóak. És sajnos úgy vélem, hogy ebben van is igazság. Ezt pedig el is mondtam neki, majd után szépen mindenkinek. Természetesen nem általánosítottam, ne higgyétek azt, hogy most kimentem oda, és elhíreszteltem, hogy a magyarok k.vák. Nem így volt. Pusztán annyit feleltem, hogy igen, akadnak nők, akiknek nem kell sokat könyörögni, ám vannak olyanok is, akik ennek ellentettei, s megkértem őket, hogy egy egész ország lakosságáról ne úgy alkossanak véleményt, mintha egy emberből állna. Mindenki más, minden egyén különböző, erre pedig figyeljenek oda! Úgy vélem, megértették amit mondtam.

7. "Tényleg mindig kenyeret / hizlaló ételeket eszel?' 

Ha belegondolunk, akkor mi mit is hiszünk? Hogy mindig rizst esznek, ugye? Elmondom, hogy ők pont a fordítottját hiszik sok esetben. Látják a filmeket, ahol sokszor a tipikus angol reggelit tolják magukba az emberek, vagy az amcsi mozifilmekben a rengeteg hamburgert és a sült krumplit. Mégis mit gondoljanak? A magyarok nagy része ugyanezért hiszi azt, hogy ők csak rizst tömnek magukba. De ha őszinte akarok lenni, akkor a saját tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy rizs nekik pont azt jelenti, mint nekünk a kenyér és a péksütemények. Amikor mi kenyeret fogyasztunk, ők rizst. Ennyi az egész! Ettől függetlenül nagyon színes étkezési szokásokról beszélhetünk, pont mint itthon.

8. "A fehér nők / férfiak magasak, szépek, szőkék és kék színű a szemük."

Ó igen. Emlékszem, mikor megérkeztem, az egyetememre, késő este volt, de lenn a kollégium bejáratánál már vártak rám. Ott felírták a nevem, stb, s meg is döbbentek, hogy miért nem vagyok magas (kb. 152-5 cm vagyok), miért nem vagyok szőke (eleve szőkének születtem, de festem a hajam egyébként, méghozzá sötétbarnára - a családom minden tagjának fekete-barna haja van, én voltam az egyetlen kakukktojás, s mikor elkezdtem festeni...talán csak be akartam illeszkedni, de olyan jól sikerült, annyival jobban állt ez a hajszín, még a szüleim szerint is - akik nagyon ellene voltak a dolognak, hisz ha Isten így teremtett, akkor így kell elfogadnom magam - hogy megmaradtam mellette.), és miért nem úgy nézek ki, mint egy filmszínésznő. Az utolsó részt már maguk közt mondták, s úgy hangzott kb: "arra számítottam a neve alapján, hogy minimum egy Angelina Jolie." Hát, ebből sejthetitek, hogy nem, nem vagyok egy Angelina Jolie, haha. Nos, legalább a szemem kékeszöld, szóval abban nem kellett csalódniuk. Haha. Ezzel az "elvárással" sokszor találtam szembe magam, és két részre oszthatom a reakciókat. Az emberek egyik fele érdeklődéssel fordult felém, hiszen nem olyan voltam, mint amire számítottak, másik része pedig pont hogy elveszítette az érdeklődését. 

9. "A fehér emberek egyformák."

Meglepődtetek? Haha, nem kell! Ugyanis, ha mi azt gondoljuk róluk, hogy egyformák, akkor ők mégis miért látnának minket másképp? Egyébként, nézzetek csak rá erre a képre: 

Azt hiszem ez elmond mindent helyettem is. Nekik is pont olyan nehezükre esik megkülönböztetni a "fehér embereket", mint egy "átlagos" magyarnak őket. Ne háborodjatok hát fel, mikor valaki azt mondja, hogy egyformák a kedvenc bandáitok tagjai, valószínűleg számukra tényleg egyformának is tűnnek - még ha épp gúnyosan is mondták. És jobb ha tudjuk, ázsiai barátaink is szoktak ezzel viccelődni, s valóban nehezükre esik megkülönböztetni minket. 

10. "A fehér emberek tiszteletlenek."

Hmm, igen. Ezzel is találkoztam sokszor. Erről van is egy cuki történetem. Mikor már összebarátkoztam egy fiúval - őt szeretem a legjobban még mindig, nagyon aranyos, nagyon kevés és segítőkész. Vele utaztam Busan-ba is, ha régebbi olvasók vagytok, akkor emlékeztek majd rá. - sokat beszélgettünk együtt, emiatt persze mentek a pletykák is *sóhaj*. Szóval, az egyik ilyen délután hazakísért, és felhozta a témát, miszerint "beadnád-e öregotthonba a szüleidet". Természetesen a válaszom egy hatalmas és döbbent nem volt, amin pedig ő lepődött meg. Egyrészt, ő nem olyan volt, mint a többi koreai (Kínában nevelkedett, ott is született, de az összes felmenője koreai, így ő is. De közben saját magát kínainak érezte. Ezt most azért mondom el újra, mert száz százalékig biztosan állítom nektek, a kínai emberek sokkal nyitottabbak és készek arra, hogy barátkozzanak "fehér emberekkel". Velem ez minden egyes esetben így volt, kivétel nélkül. Ott éltem 3000-3500 diák közt, és ha az osztályomban kínaiak voltak, azokkal perceken belül jóban voltam, de a koreaiak szinte elzárkóztak előlem, elkülönültek és a terem másik végébe tömörültek. Ezt eleinte nehezen éltem meg, hiszen nem értettem mégis miért nem akarnak nyitni felém (vagy a többi nem ázsiai diák felé - kevesen voltunk nagyon), még akkor se ha én próbálkozok, hisz egyidősek voltunk, ugyanarra az órára jártunk, és komolyan, nagyon cuki lány tudok lenni, ha akarok. Hát, egy idő után túltettem magam a dolgon, s rájöttem, hogy személyesen engem kell megismerniük, mielőtt túl tudnak látni a sztereotípiáikon. Ez pl a kínai diákokkal nem így volt, mert annak ellenére, hogy ők is ugyanúgy hittek abban, amit "tanultak/láttak" a fehér emberekről, több mint kedvesek voltak, már az első alkalommal! Ha vissza kell gondolnom, sajnálom, de őket szerettem a legjobban, a kínai közösséget. Bár mondhatnám, hogy a koreaiak is pont úgy hiányoznak, de nem tudom, még így, hogy már egy év eltelt, a kiutazásom után, s elvileg meg kellene, hogy szépüljenek az emlékek. Sajnos, ez nincs így, minden élesen él bennem, főleg a rossz dolgok - amiket valahogy sokatok elfogadhatatlannak tart. Pedig megtörténtek, és az ottlétem első másfél-két hónapját totálisan megkeserítették, bőgtem is sokat, haza akartam jönni. 

Upsz, nem is erről van most szó. Na tehát. Nagyon megleptem azzal, hogy nemet mondtam, mert hát a filmekben sokszor látni ilyet. Én elmondtam, hogy sajnos igen, van hogy a fiatalok lesz.rják a szüleiket, de akad olyan is, hogy egyszerűen nincs módjuk arra, hogy gondjukat viseljék. Ettől függetlenül soha, de soha nem tenném ezt a szüleimmel, akik mindent megtettek értem, inkább a szájuk elől vették volna el a falatot, mintsem hogy nekem ne jusson! Olyan jó emberekkel találkozni, mint az én szüleim, nagyon nehéz dolog, ezt garantálom nektek, és neki is ezt mondtam. Soha, de soha nem hagynám, hogy idegenek jókedvén múljon, hogy kapnak-e enni meg inni, és nem pisilnek-e maguk alá. Higgyétek el, az ilyen helyeken pont lesz.rják hogy mi van a szüleitekkel. Persze ez is változó lehet, de eddig, bármelyik ismerősöm került öregek otthonába, egy éven belül meghalt. Ez tenni a szüleimmel? Hát soha! 

Bocs, de ezt el kell mondanom. Erről beszélgettem az egyik szobatársammal is. Kérdezte, hogy akkor mégis hogyan fogok férjhez menni, vagy mit gondolok a jövőről. Azt válaszoltam, hogy hát, pedig én otthon maradok és gondoskodni fogok a szüleimről - ha nem tudjátok, kései gyerek vagyok, a szüleim mintha a nagyszüleim lennének, már ha a korukról beszélünk. Erre csak annyit felelt, hogy "hát ilyen férfiak nincsenek". Mármint, akik vállalják ezt. Hát tudjátok, akkor nem érdekel. Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokkal inkább gondoskodok a beteg szüleimről, akik felneveltek, erejükön felül teljesítettek, mint hogy magam mögött hagyjam őket egy pasi miatt, akit mióta is ismerek? Két hete? Aki ezt teszi, azt nagyon mélyen elítélem. Persze vannak esetek, mikor a szülő kegyetlen, vagy nem is viselkedik szülőként, ez oké. De az én esetemben, áh, ha a férfinak nem kellek úgy ahogy vagyok, akkor viszont látásra! 

No, ezt elmondtam a barátomnak is, aki teljesen megdöbbent, és végül kijelentette, hogy "nem is vagyunk annyira mások". (Ezt sokszor kaptam meg, és nagyon boldoggá tett, hogy rádöbbentek erre!)

Tehát, ez az egyik ok, amiért azt hiszik, hogy tiszteletlenek vagyunk. A szüleink miatt, mert elég elterjedt, hogy fogjuk és bevágjuk őket egy ilyen helyre, oszt jól van. De ahogy mondtam, ennek okai változóak, itt se általánosítsunk! Vannak, akiknek nincs más lehetőségük és pont. (Természetesen ezt a barátomnak is elmondtam!)

A mások ok a nyelvünk, pl. Ugye ha tanultok angolt, akkor az egy koreaihoz képest elég tiszteletlennek tűnik. Egy idő után én magam is kényelmetlennek éreztem angolul beszélni pl. a főnökömhöz, mikor gyakorolni akart. És tényleg, milyen nagy hatással van az emberre egy adott közeg, amibe belekerül! Tényleg, nagyon rosszul érintett, mikor nem koreaiul kellett beszélnem hozzá, úgy éreztem, hogy tiszteleten vagyok. El tudom képzelni, hogy ők mit gondolhatnak, ha én így, csak belecsöppenve a helyzetbe szintén pofátlannak gondoltam magam. 

Nos, ehhez is van egy kis történetem, de ígérem ez nem lesz ilyen kusza. Szóval, órán ültem. Ezen az órán a tanár mindig apró csoportokba osztott be minket, és mindig változtatta a csoport tagjai, hogy ismerjük meg egymást. A kérdésre nem emlékszem, de valahogy előjött, hogy hát a magyarban is van egy tiszteleti szint, és még ha nem is működik olyan szigorúan, mint a koreai, de kb. úgy használjuk mint ők. Tehát így beszélünk a tanárainkkal, idősebbekkel, stb. Mindenki döbbenten hallgatott. És most jön a csavar. Ekkor pont két kínai barátommal voltam egy csoportban, a tanár pedig hallva miről dumálok, odaült hozzánk. Ő ezt nagyon-nagyon értékelte, és elmondta, hogy "nem is gondolta volna, hogy ilyen létezik", és hogy "ez most egy kicsit változtatott a gondolkodásán". Aztán, a kínai barátaim szólaltak meg. "Ők nem értik, hogy ez miért annyira jó dolog. Attól, hogy valakihez más tiszteleti szinten beszélsz, még lehetsz egy szemétláda, és ugyanúgy viselkedhetsz pofátlanul." (a kínai nyelvnek nincs ilyen szintje.) A tanár és a diákok meredtek egymásra, szinte éreztem a falat ami hihetetlen sebességgel épült fel a két fél között. 

A barátom ugye Kínában született, de szülei, és az összes felmenője koreai. Ő maga a koreait tanulta anyanyelveként, de az iskolában a kínait kellett használni (mandarin egyébként), így mind a kettőt anyanyelvi szinten beszélni (+japán, és egy kis angol), és mikor megkérdeztem erről, ő maga is a kínai gondolkodást preferálta. Ő maga soha nem értette, hogy miért van szükség ezekre a szintekre. A kínaiban is vannak szavak, melyeket az idősebbekkel szemben használnak, de hogy külön szint legyen, hát, az szerinte is ostobaság. Most attól, hogy más szinten beszélsz, pont ugyanúgy el tudod küldeni akár a főnöködet is a p.csába. S rákérdezett, hogy miért, én nem így gondolom? Akkor jutott először eszembe, hogy mit mesélt anyukám... Anya szülei magázták anya nagyszüleit, de mikor anya megszületett, a nagyszülők megengedték neki, hogy tegezze őket. Erre anya apja megkérdezte tőlük, hogy de hát mégis miért hagyják, hogy tiszteleten legyen. A felelet annyi volt: "Nem mindegy, hogy azt mondja, hogy menj a p.csába, vagy hogy menjen a p.csába?". Amikor ezt elmeséltem, csak nevetett, de teljesen átérezte a dolgot, és azt mondta, hogy ugyan más szavakkal, de az ő szülei is ezt mondták - bár koreaiak, de soha nem magázta őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hülyeség a koreai (és japán) tiszteleti rendszer, de néha még a koreai emberek bevallása szerint is túlzás ami vele jár. (Csak hogy ne mondhassátok, hogy elítélem őket.) Mint mondjuk a felesleges tiszteletadás, akkor is ha egy évvel vagy idősebb a másiknál. Vagy amit a feletteseid tehetnek veled, a tanáraid, a felsőbbévesek, a szüleid. A koreai ismerőseim (bár jóval kevesebben voltak, mint a kínai barátaim, s két kivétellel mind fiúk voltak) mind így vélekedtek. Annyit mondtak, hogy a mostani generáció lassan, de biztosan ébredezik - de ezt sajnos nem saját magának köszönheti. Kell még idő, talán egy emberöltő, de azért már haladnak az úton. 

Nos, hirtelen ez a 10 pont jutott eszembe... De út közben biztos előjön más is. Lássuk ezúttal azt, amit mi gondolunk róluk! 

1. "Mind egyformák."

Igen, elsőre mind egyformának tűnhetnek, de ez ugye fordítva is igaz. Nincs semmi baj ezzel, amíg képes az ember gonoszság nélkül kijelenteni. Mert ők maguk is ezt mondják rólunk.

2. "Kutyát esznek."

Ez igaz. Tényleg esznek kutyát, ráadásul nem is a legbarátibb formában végeznek szerencsétlen állatokkal. Ők mondták, láttam ahogy egy nagy teherautó-szerű kocsiban szállították a rengeteg kutyust. Ekkor mesélte el egyik utastársam (asszem egy Samsung gyárba mentünk akkor), hogy miképp készítik el őket, és hogy ettől még ő is undorodik. Kínában ez természetes, és nem is értik, hogy miért akadnak ki ezen a "fehér emberek", számukra a kutya nem társ, nem családtag, szimpla hús. Ennyi. Mint nekünk egy disznó. Pl. ez a sokat említett barátom (akinek egész családja koreai...) is evett már kutyahúst, és annyit mondott, hogy jó íze van. De Koreában is eszik. A fiatalabb generáció nem hiszem, hogy ehhez folyamodna, de ők is furcsa feszültséggel a hangjukban reagáltak, mikor szóba került a téma, szóval nem tudom. Annyi biztos, hogy éttermekben és bárki által látogatható helyeken nincs ilyesmi, így több mint valószínű, hogy susmusban kell elfogni és elkészíteni is az effajta ételt. Nem tudom hol lehet kapni, de az elkészítési mód ecsetelése után nem is akarom. Japánról nem tudok sokat, ezzel a témával kapcsolatban, 2 db. japán diákunk volt (akikkel elég szörnyen bántak egyébként), de nem kerültem annyira közel hozzájuk, hogy erről beszélgethessek. Viszont a tanáraim szerint (akik fél életüket Ázsiában töltötték, úgy kössetek ebbe bele...) igen, előfordul. De abból kiindulva, hogy a koreai embereket is úgy védik a külföldi rajongók, mintha legalábbis a gyerekeikről lenne szó, ki tudja.

Lehet, hogy esznek, lehet hogy nem. Amíg emberségesen végeznek velük, mondjuk fájdalommentesen, addig nem érdekel. Ha tudnátok, hogy a többi állattal hogy bánnak vágóhidakon itthon (nyugodtan keressetek csak rá!), egyből nem azzal lennétek elfoglalva, hogy "jajj de k.csögök vagytok, az oppák nem is esznek kutyááááát". Én tényleg nem értem, hogy egy kutya élete miért értékesebb, mint mondjuk egy lóé, egy disznóé. Mi vagyunk mi, Isten, hogy eldöntsünk valami ilyesmit? Azzal miért nem foglalkozunk, hogy a homárt élve dobják forró vízbe? Ja, hogy az nem kutya. Akkor nyilván nem éreznek fájdalmat. Értem, mondjuk logikus. 

Ha kutyát akarnak enni, akkor egyenek kutyát. Ez az én felfogásom. Én is megenném, ha nem lenne más táplálékom - mert elmondásuk szerint, épp ezért kezdtek el kutyát enni, nem volt más táplálékforrás!

A szememben csak az helytelen, ha fájdalmat kell okozni ennek az állatnak, vagy bármelyik másiknak. Épp így, a halakkal, a lóval, a disznóval, a tehénnel. Mindegy hogy megeszed-e vagy sem, de akkor végezz úgy az állattal, hogy egy pillanat alatt vége legyen, és kész. Az állatkínzás undorító és gyomorforgató, egészséges emberek soha nem tesznek ilyet! De ha választani kell, inkább a családom éljen, mint egy kutya. Ezért hát, arra hajlandó vagyok megérteni, hogy kutyát esznek, de azt nem, ha előtte fájdalmakat kell kiállnia szerencsétlennek. Ennek véget kellene vetni - de ezt csak az én véleményem. Nem azért írom ezt, hogy ítélkezzek.

Nekem pl. van két lovam, és nagyon szeretem őket, és ez most az én véleményem, de sokkal okosabbak és nagyobb szeretetet mutatnak felém, mint a kutyáim (kettő van belőlük is). Ennek ellenére rengetek szalámiban mi van? Lóhús. Ezzel úgy vagyok, hogy az állat nem ember. Nevetséges, hogy rengeteg ember inkább kutyamenhelynek adományoz, mint mondjuk rákos gyerekeknek. Undorodok az ilyesmitől. Ha valaki összeesik az utcán, elmennek mellette, de ha egy kutyát vágnak ki az utcára, egyből rohan mindenki. Nem, nem azt mondom, hogy ne tegyék. Csak szerintem... van különbség.  És bármennyire szeretem a cuki pacijaimat (az egyik a napokban fog elleni, remélem ma este), ha tűz ütne ki, inkább a szüleimet menteném. (A ház mellett vannak az istállók, meg a nagy tér, ahol futkozhatnak.) És nálunk a ló családtag... 

3. "Sárgák."

Na, ez nem igaz. Vannak sárgák, vannak fehérek, vannak barnák. Voltak akik nálam fehérebbek voltak, holott engem gyakran hívnak sápadtnak. Ez függ a munkától amit végzel, a helytől ahol élsz, amit eszel, stb. Ahogy én láttam, a kínaiak valóban sárgábbak, de a koreai és japán emberek inkább tűntek fehérnek, mintsem sárgának. 

4. "Szét vannak plasztikázva."

Igaz is és nem is. Az egyetememen, holott ez egy keresztény iskola volt, rengeteg diák esett át műtéten, ami ráadásul nagyon feltűnő volt. De az is igaz, hogy csak kisebb műtéteket végeztek el rajtuk, mint mondjuk a szemük, az orruk, vagy az álluk "helyreigazítása". Alapvetően ellenzem az ilyen műtéteket, de vannak helyzetek, mikor ez lelkileg segít az embernek, vagy tényleg képtelen az adott személy együtt élni az arcával (stb.), valamint értem azt is, hogy Koreában miért van rá szükségük. Szomorú, hogy ők is tisztában vannak azzal, hogy jobb volna elfogadniuk magukat úgy ahogy vannak, de a társadalom nem engedi ezt. 

A másik probléma, hogy beszélgetéseim alapján az a kép alakult ki bennem, hogy a koreai szépségideál többnyire a "fehér álomnő". És emiatt pont azt változtatják meg, ami eleve a sajátosságuk volt, az ázsiai bőrszín, az ázsiai szem, az ázsiai arcforma. Mégis miért? Hisz gyönyörűek ahogy vannak! Bár képes lenne mindenki elfogadni a másikat úgy ahogy van, értékelve azt, ami belül van! Nagyon sajnálom, hogy ez nem így van, pl. a szobatársam is ezzel küzdött... Alacsony volt (egyébként nem alacsonyak...) és arra gyűjtött, hogy megműttethesse a szemét, mert sokszor jegyezték meg neki, hogy mennyivel szebb lenne, és mennyivel több esélye lenne, ha megtenné... Mikor azt mondtam neki, hogy ez butaság, és nagyon szép ahogy van (tényleg szép volt!), azt hittem, hogy el fogja sírni magát (szó szerint!), ott állt velem szemben, és csak nézett. Majd kinyögte, hogy neki még soha, senki nem mondott ilyesmit. Szomorú. 

5. "Az ázsiaiak okosak."

Hát, attól függ hogy értjük ezt. Nagyon sok, rosszabbnál rosszabb tapasztalatom volt ezzel kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy emberileg buták, mert azért ez erős volna, de a sokak által istenített oktatási rendszerükkel nagyon nagy problémák vannak - a saját bevallásuk szerint is. Az Ő VÉLEMÉNYÜK szerint, az oktatásuk zombikat képez, nem embereket. Tapasztalatom annyi, és bár ezzel nem fogtok egyetérteni, és nem is baj, hogy abban amit tanulnak, nagyon jók, sőt, kiemelkedőek, de idejük nincs művelni a lelküket, felfedezni kik ők, hogy miben jók, hogy mit szeretnek, s a világról is nagyon keveset tudnak. A teszteken jól teljesítenek, de ha már most, kis hazánkban arról panaszkodtok, hogy az iskola nem készít fel az életre, akkor elmondom, jobb helyzetben vagytok, mint koreai társaitok valaha voltak. A szintünkön elő huszonéves lányok jó részének mi magyaráztuk el, hogy működik a mosógép (koreaiul volt az utasítás pedig), hogy kell levelet feladni, ilyenek. Ami egyébként nem hiszem, hogy az iskola feladata volna... Akivel csak beszéltem, össze volt zavarodva, mikor említettem, hogy európai vagyok (sokak szerint az egy ország, ahol angolul és oroszul beszélnek). Ez nem az ő hibájuk, nem ezt mondom. Érdeklődőek tudnak lenni, de nagyon sok fenntartásom van az oktatási rendszerükkel kapcsolatban. Egy mini buborékban tartják a gyereket, és annak ellenére, hogy rengeteget tanulnak, az alap tárgyaikon kívül nem sokat konyítanak, hm, semmihez. Ezek csak az én tapasztalataim, ne általánosítsatok!

6. "Az ázsiaiak vékonyak."

Sokan. Nagyon soktól majdnem elkapott a sírás. És nem, nem genetika, nem "ilyenek és kész", ne mondjátok már, hogy ti elhiszitek, hogy egy 170 cm magas lánynak az a normális, ha 39-40 kg! Akiket én ismertem, mint étkezési zavarral küzdöttek. Ugye meséltem már erről a kötelező heti zabáról. Egész héten nem ettek kb semmit, majd itt bezabáltak, a fürdőben meg hallottam, hogy kiadtak magukból mindent - ez két szobatársam volt. De mikor megkérdeztem, hogy jól vannak-e, értetlenül meredtek rám. Koreában nem téma az étkezési zavar. Mikor ezt óvatosan megemlítettem más külföldinek is, azok fellélegeztek (nem akartak erről beszélni), és elmondták, hogy akkor nem csak szerintük furcsa ez. És mielőtt elkezditek, én magam is 44-45 kiló vagyok, tehát neeeem, nem a féltékenység beszél belőlem, meg a "én kövér vagyok, ezért most beszólok a vékonyaknak". Az is megbocsáthatatlan, ha egy túlsúlyos embert bántunk a kinézete miatt, és az is, ha valaki olyat, aki vékony! És itt nem is erről van szó, sokkal inkább az egészségük miatt aggódtam, de nagyon. Mert hiába ázsiai vagy, vagy sem, az nagyon durva, hogy nem eszel egész nap semmit egy almán kívül! Ez nem egészséges, egyáltalán nem. Oké, jöhetünk a dumával, hogy egészségesebb az étrendjük - de ez mára már nem igaz. Még a kisebb városok is tele vannak szenny kajáldákkal, minden sarkon egy meki (vagy a saját verziójuk rá), és tele is vannak ezek az étkezdék. Ugye nem hiszitek, hogy még mindig csak rizst és zöldséget rágnak? Ugye nem? Ennyi erővel mi miért nem csak szalonnát eszünk? LOL.

Szóval, vannak ezek a lányok és fiúk (!), akik nagyon megrémisztettek. Én nem akarom bántani őket, de szó szerint megijesztettek, a lábuk csak a csontjuk volt, semmi más, s vannak rajtam kívül is olyanok, akik ezt nem találják teljesen egészségesnek. Ők a "normál", akik nálunk még mindig a vékony kategóriába esnek, s akik ott már túlsúlyosak, akikre nálunk is azt mondaná sok seggfej, hogy "hát, leadhatnál még pár kilót". Összességében nézve, valóban vékonyabbak, mint mondjuk itt nálunk, de ez nem minden esetben az "egészséges étrend" miatt van. Erre először egy iskolai dolgozó mutatott rá. Először mentünk Jeju-ra, és ő is jött velünk. 26-27 éves lehetett? Azt hiszem. Este együtt néztük az egyik zenei műsort. (hmm, talán Music Bank) Akkor lépett fel az f(x) a 4Walls című számukkal, aztán pedig a BEG jött a Fire in the Hole c. dala következett (ennyi maradt meg) Emlékszem, hogy ez a hölgy teljesen kiakadt, hogy mégis miféle képet mutatnak ezek a lányok a fiataloknak, és hogy nem csoda, hogy a kislányok beteggé teszik magukat. Pedig ő is karcsú volt.

Ez pl. az egyik oka annak, hogy nagyon-nagyon sok koreai emberrel találkoztam, akik nem támogatják a KPOP ipart, semmilyen mértékben. De ebben azért van is valami, ha belegondoltok. Pl. ami nekem nagyon szemet szúrt, még hm, 2013-ban, azt hiszem.

Amit a hivatalos képeken láttunk:

Amit pedig a valóságban:

(Egyébként Areum a szívem csücske, szóval nem, nem bántásképp őt választottam, de ekkor vettem észre, hogy mennyire szemet szúróan nagy volt a különbség a valóság és a kamerák mögötti kinézet között.)

Ezt követően több idősebbtől is hallottam, szülőktől, nagyszülőktől, hogy ez nem egészséges, és nem is értik mi jár a fiatal lányok fejében (a fiúkat valahogy mindenki kihagyta...) manapság - ami azt jelenti, hogy ennyire vékonynak lenni mégsem teljesen normális. Ha az volna, akkor mindenki így gondolná, nem igaz? Az oké, hogy karcsú vagy, de az, hogy nem eszel semmit, az már betegség. De ez ismét csak az én véleményem, mindenki más azt gondol amit csak akar. ^^

7. "A nők helyzete szörnyű."

Ez az a téma, ami miatt nagyon sok (nagyon-nagyon sok) kritikát kaptam. Még levélben is! Ami néha azért felzaklatott. De ez nem változtat a véleményemen. Szerintem igen, rossz a nők helyzete. A társadalom változik ugyan, de lassú ütemben. Rengeteg az összeütközés a fiatalabbak és az idősebbek között. Törvénybe van véve, hogy nem árulhatják el a születendő gyermek nemét, mert azt megelőzően, amint megtudták, hogy lánnyal várandós az anya, rengeteg esetben választották inkább az abortuszt. Erről csak ennyit. Ha nem hiszitek, menjetek és tapasztaljátok meg magatok!

8. "Az ázsiaiak rasszisták."

Talán finomítanék a kijelentésen, de alapvetően egyetértek. Nagyon sok az előítélet, inkább ezt mondanám. Furcsának tartom, hogy ezt sokan, nagyon sokan tagadják - nem értem miért. A koreai barátaim maguk mondták, a saját szájukkal, hogy igen, rasszisták - ám egyikük sem érezte, hogy ez kifejezetten rossz dolog volna, volt aki ezt a nacionalizmussal, hazaszeretettel, összetartással mosta össze. Sőt, senki, senki sem lepődött meg, mikor elmeséltem, hogy miféle helyzetekbe keveredtem néha. Annyi volt a reakció, hogy: hát, nos igen. Komolyan, nem értem, hogy ezt miért nem lehet elfogadni. Pont annyira rasszisták, mint mi, vagy akárki más. Olyan ostobaságnak érzem, mikor a rajongók fejében kialakul egy kép, miszerint ott minden tökéletes. Ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Itt nem szoktak olyat mondani, hogy "rizsszemű" vagy hogy, "csiraszemű" stb? De igen. Ott mondanak ilyesmit? Igen, mondanak. Ott is ugyanúgy érnek atrocitások, mint ahogy itt érhet egy ázsiait. Ugyan már, nem tudom felfogni, miért nehéz ezt elhinni. Igen, ez a másik téma ami miatt kaptam még olyan üzenetet is, hogy "dögöljek meg". Komolyan..? Gyermekkorom óra imádom Ázsiát, és még amegannyi rossz dolgok után is szeretem! Tényleg úgy tűnik, hogy egy anti-fan vagyok? Csak mert látom, hogy ott is emberek élnek, nem cuki oppák? Kérlek...

Engem például többször nem engedtek fel buszokra, elém köpdöstek, kurvának hívtak. Idegen emberek, akik először láttak. Erről szintén csak ennyit.

Persze ez nem azt jelenti, hogy minden egyes ember ellenséges. Nem, nyilván nem ezt jelenti. Sajnálom, hogy ha ezt a benyomást keltettem, szándékomban sem állt. Minden egyes ember különböző, mindenkit egyesével kellene megismernünk, hogy ilyen kijelentéseket tegyünk. Amit én csinálok az pusztán annyi, hogy elmondom miket tapasztaltam. Persze nyilván nem hisztek nekem, én se biztos, hogy hittem volna - de annyit mondhatok, hogy ha nekem ezt valaki elmondta volna a kiutazásom előtt, lelkileg jobban felkészültem volna arra, ami ott várt. Az első hónapban szörnyen éreztem magam...

De nem, nem ítélem el őket, egyszerűen elmondom a saját történetem, azt ami velem esett meg. Hogy ti mit gondoltok, azt nyilván nem dönthetem el helyettetek, de jó ha ilyet is hallotok, mielőtt még elképzelitek, hogy ott aztán minden szuper hepi.

9. "Csing Csang Csung"

Elismerem, ez igaz. Magyar fül számára a koreai nyelv tényleg ilyennek hangozhat. Mi, kik már hozzászoktunk, nagyon szép és ritmusos, de először emlékszem... annyira rondának találtam, hogy nem tudtam végignézni az első koreai doramát, amit elkezdtem anyuval. Fuhhh, de rossz volt! Aztán persze hozzászoktam. A japánnal ilyen soha nem fordult elő, azt elsőre is gyönyörűnek találtam. Na de a kínai... az talán még rosszabb volt, mint a koreai - vagy egyformán szörnyű, nem emlékszem.

Elismerem, tényleg. Valóban csing csang csung-nak hangzik. Mondjuk nem lennék büszke, ha ilyen kijelentések tennék, de belátom, valóban van alapja.

10. "Nem tudnak kést és villát használni."

Osztom! Gyerekek, néha amit az étkezdében láttam... Oké, ez magyarázatra szorul, mielőtt még kombinálni kezdetek. Az összes (!) koreai ismerősöm döbbent csodálattal nézte, ahogy a pálcikát használtam. Mintha valami bűvös tárgy volna, amit csak ázsiai emberek képesek helyesen alkalmazni. Minden alkalommal megvárták, amíg én emelem fel először a pálcikát, s meredt szemekkel figyelték, hogy képes vagyok-e enni vele.

Na de mikor fordítva történt a dolog, mert igen, mindenki használ kést-villát és kanalat, szinte megsértődtek, ha rájuk néztem, mikor rosszul fogták a kanalat. Biztos láttátok már ti is, de azért mutatok egy képet:

Szinte egy ismerősöm se tudta hogyan kell tisztességesen fogni a kanalat, és miután látták, hogy én hogyan csinálom, kajak szinte megsértődtek. Pedig soha nem tettem szóvá a dolgot - csak nem értettem a lényegét, hisz így sokkal nehezebb enni vele. Minimum 10 koreai embernek én tanítottam meg, hogyan kell kanalat fogni. És nem, náluk nem ez a normális. Ez egy nagyon furcsa beidegződés náluk, az nem baj, ha ők hamar ítélkeznek, de ha te teszed, hát reszkess. Haha. Már biztos meséltem, mikor meg akartak győzni, hogy orosz vagyok - elég durva stílusban -, én pedig visszakérdeztem, hogy akkor ők miért nem kínaiak. Na, azt hittem agyon fognak verni. Jó, ég, de rég is volt! Hát, igen.ez többször is megesett. 

Na de, vissza a kanalakhoz. Elég kevés embert láttam a fiatalok közt, aki tényleg úgy használta, ahogy azt kellett volna, nem pedig úgy, mint egy gyerek, aki épp tanulja miképp kell enni. Ami furcsa, mert nem hiszem, hogy nehezebb lenne, mint pálcikával enni, azt is két alkalom után már biztosan lehet használni. Szóval, hm, fura. De ez is egy érdekessége volt a kiutazásomnak, semmi több. ^^ 

+ ez a "koreaiak imádják a csípős ételeket, de ők azt hiszik, te nem tudod megenni őket".  Ez akkora kamu, hogy csak na! Már biztosan írtam az esetről, mikor meg akartak "tréfálni", mert folyton azzal jöttem, hogy "de igen, bírom a csípős ételeket", s végül ezek a lányok könnyeztek? Az akkora volt! 

Erről csak annyit, hogy van aki bírja, van aki nem. De az ételeik nem fűszeresebbek mint amit itthon csípősnek hívunk. Pl. Erős Pista, vagy erős Piros Arany szintre kell gondolni általánosságban véve. Nem kell megijedni. De mondjuk egy idő után idegesítő ez a berögződésük, mikor ezzel a koreai-kínai barátommal voltam Busanban és étterembe ültünk, csípős ételt rendeltünk. Hiába győzködte a barátom is a pincért, hogy meg tudom enni, végül mindkettőnknek közepesen csípős ételt hoztak ki - mi pedig csak nevettünk rajtuk. Áh, komolyan! (Ó, ez Seul-ban, Hyuk társaságában is megtörtént, most jut eszembe!) 

Hmm, hirtelen semmi más nem jut eszembe... hm, komolyan. Ha valami érdekelne még ilyennel kapcsolatban, csak kérdezzetek. :D Szép napot nektek! :) :)